Ferdinánd mintegy 30 ezres sereget küldött Buda elfoglalására Wilhelm von Roggendorf vezetésével, aki 1541 májusában vette ostrom alá a várat. Nem sokkal később Szulejmán is megindult Isztambulból, hogy úgymond megvédje János Zsigmond érdekeit. A Fráter György vezette védők egészen augusztusig kitartottak, sőt a török előhadak megérkezése után, augusztus közepén kitörtek a várból, és tönkreverték Roggendorfot. A szultán a fősereggel augusztus 26-án érkezett meg a már felszabadított vár alá, amelyet hadai szoros gyűrűbe fogtak, és a környéket feldúlták. Szulejmán úgy döntött, hogy 1526 és 1529 után harmadszor már nem adja ki Budát a kezéből, de bevétele érdekében cselhez folyamodott. Magához kérette az özvegy Izabella királynét, a csecsemő királyt és annak gyámjait (Fráter Györgyöt és az ország leghatalmasabb főurát, Török Bálintot), számos más főurat és a budai magisztrátust, hogy "megtanácskozza velük Magyarország sorsát". A meghívottak ugyan gyanakodtak, de a meghívást nem utasíthatták vissza.
Szapolyait röviddel ezután, november 10-én Székesfehérvárott királlyá választották, majd 11-én I. Jánosként (1526-1540) megkoronázták. A város és a palota azonban olyan leromlott állapotban volt, hogy az új király a telet inkább Esztergomban töltötte. Vele szemben ugyanez év december 17-én a pozsonyi országgyűlésen Habsburg Ferdinánd cseh királyt, II. Lajos király özvegyének, Habsburg Máriának fivérét választották királlyá. Az újonnan megválasztott, de még koronázatlan uralkodó hatalma rohamosan erősödött. János 1527 márciusában ugyan még országgyűlést is tartott Budán, azonban a fővárost már augusztusban harc nélkül kénytelen volt átengedni Ferdinándnak, aki augusztus 20-án vonult be. Ezúttal október 3-ára Ferdinánd hívott össze országgyűlést a magyar székvárosba, ahol királlyá koronázásáról döntöttek. Ferdinánd koronázása végül november 3-án történt meg Székesfehérvárott (uralkodott: 1527-1564 között). Ferdinánd 1528 februárjában még egy országgyűlést tartott Budán, azonban röviddel később, 1528 márciusában - maga helyett helytartót visszahagyva - távozott a magyar fővárosból, majd az országból.
Nem sokkal később Szulejmán is megindult Isztambulból, hogy úgymond megvédje János Zsigmond érdekeit. A Fráter György vezette védők egészen augusztusig kitartottak, sőt a török előhadak megérkezése után, augusztus közepén kitörtek a várból, és tönkreverték Roggendorfot (Ferdinánd őt nevezte ki a vár elleni hadjáratra főparancsnoknak). A szultán a fősereggel augusztus 26-án érkezett meg a már felszabadított vár alá, amelyet hadai szoros gyűrűbe fogtak, és a környéket feldúlták. Szulejmán úgy döntött, hogy 1526 és 1529 után harmadszor már nem adja ki Budát a kezéből, de bevétele érdekében cselhez folyamodott. Magához kérette az özvegy Izabella királynét, a csecsemő királyt és annak gyámjait (Fráter Györgyöt és az ország leghatalmasabb főurát, Török Bálintot), számos más főurat és a budai magisztrátust, hogy "megtanácskozza velük Magyarország sorsát". A meghívottak ugyan gyanakodtak, de a meghívást nem utasíthatták vissza. 1541. augusztus 29-én, a mohácsi csata 15. évfordulóján díszes menet vonult a török uralkodó sátrához, ahol a szívélyes fogadtatás után a vendégeket asztalhoz ültették.
Ferdinánd a helyzet megoldására és Buda elfoglalására már októberben hadjáratot indított. A Fels Lénárd vezette, inkább csak ímmel-ámmal folytatott ostrom november 21-én - a tíz évvel korábbihoz hasonlóan - eredménytelenül ért véget. A csorbát kiköszörülendő 1541. május 4-én újabb ostrom indult a főváros elfoglalására, melyet ezúttal ismét Roggendorff vezetett. A szultán ekkor hadjáratot indított az ostromzár alatt szorongatott - általa egyébként királynak elismert - csecsemő János Zsigmond és Izabella királyné megsegítésére. A "felmentő akció" sikerült, a védők és a felvonuló török seregek közé szorult ostromlókat augusztus 22-én tönkreverték, de ez egyben a középkori Buda végét is jelentette. A szultán nem hagyhatta, hogy e kulcsfontosságú város a bizonytalan helyzetű "csecsemőkirály" és anyja, illetve gyámjai kezén maradjon. 1541. augusztus 29-én, miközben a magyar főurak a gyermek János Zsigmonddal tisztelgő látogatást tettek a szultán táborában, a városba beszivárgó, "nézelődő" török egységek adott jelre elfoglalták a városkapukat és a kulcspontokat.
Aki pedig nem engedelmeskedik, fejét veszti. [7] Ekkor a katonák is észbe kaptak, de a janicsárok addigra már kezükben tartották a fontosabb helyeket. Az őrség egy részét megölték, a többit ártalmatlanították. A főbb várfokokra azonnal kitűzték a lófarkas zászlót még a Nagyboldogasszony-templom tornyára is. [8] [9] A vár előtt álló magyar csapatok, Fráter György és a többi főúr is döbbenten szemlélték, hogy Buda török kézre került, napra pontosan tizenöt évvel a mohácsi csata után. Török Bálintot többé senki nem látta Magyarországon, útja a szultán sátrából a Héttoronyba vezetett. [10] Újabb kudarcok [ szerkesztés] Szulejmán 1541. szeptember 22-én Pesten és Budán erős őrséget hagyva vonult vissza a Balkánra, majd november 27-én már Konstantinápolyban volt. Európa döbbenten állt az eset előtt. A szultán magával vitte Török Bálintot, aki haláláig a Héttoronynak nevezett erődbörtönben raboskodott. Őt túszként használva akarta zsarolni az erdélyieket. Fráter György is észrevette, milyen hibás úton járt, ezért mindent megtett, hogy Erdély visszakerülhessen a Magyar Királysághoz, ahol már ténylegesen is I. Ferdinánd lett az uralkodó.
Maga a szultán csak szeptember 2-án vonult be a meghódított városba, ahol a közben dzsámivá átalakított (praktikusan: keresztény díszítésétől megszabadított) Nagyboldogasszony -, azaz Mátyás-templom ban hálaadó ünnepi istentiszteleten vett részt. Mivel Izabella királyné és gyermeke, illetve udvartartása még a palotában volt, a szultán ekkor a Werbőczy-palotában szállt meg, mely a mai Színház utcában, a Várszínház környékén állt. Három nap múlva, szeptember 5-én a királyné és gyermeke kíséretével együtt elindult Erdély felé. Ezzel Budának, a középkori magyar királyi székhelynek egész korszaka zárult le. 145 évre török uralom alá került. Szulejmán szultán csak szeptember 22-ig maradt a városban, mielőtt elhagyta volna, névrokonát, Szulejmán pasát nevezte ki beglerbégnek, azaz az új budai tartomány (vilajet) helytartójának.
majd többször megrohamozták, s közben a blokád miatt a védők között éhínség tört ki. Az ostrom után Budára még egy évtizednyi viszonylag békés időszak várt, bár szinte állandó volt a fenyegetettség. Ezt az időszakot János király a várfalak kijavítására, új védművek, bástyák építésére használta fel. Ekkor épült ki a királyi palota látványát délről máig meghatározó Rondella, az északkeleti részen álló Erdélyi bástya, valamint a nyugati és az északi oldal - később átépített - több bástyája is. János király azonban tárgyalásokkal is igyekezett helyzetét megszilárdítani Ferdinánddal szemben; végül a két fél 1538-ban Váradon békét kötött. Eszerint Szapolyai halála után országrészét és Budát Ferdinándnak kellett átadni. János 1540 júliusában Erdélyben meghalt, azonban Budán maradt Izabella királynő és a csak néhány nappal korábban született gyermeke, János Zsigmond is. A gyermeket a pesti Rákos mezőn összegyűlt rendek a Szapolyai-párt és különösen Fráter György nyomására szeptember 13-án királlyá választották, ami gyakorlatilag a váradi egyezmény megsértését jelentette.
Mindeközben a vár megtekintése ürügyén egyre több janicsár szivárgott be Budára. A kulcsfontosságú pontok elfoglalása után az őrséget levágták vagy megfutamították, s szinte harc nélkül vették be a várat. A szultán, miután jelentették neki Buda bevételét, elbocsátotta a magyar küldöttséget, de Török Bálintot visszatartotta, a legenda szerint ekkor hangzottak el a híres szavak: "Ne siess uram, hátra van még a fekete leves" (mármint a kávé). Őt a szultán magával vitte, s 1550-ben a Konstantinápoly közelében lévő Jedikula (Héttorony) börtönbe zárta, és ott is halt meg. Budát augusztus 31-én a Török Birodalom részének, vilájet (tartomány) székhelyének nyilvánították. A szultán szeptember 2-án vonult be ünnepélyesen, és a dzsámivá alakított Nagyboldogasszony-templomban (Mátyás-templomban) hálaadó istentiszteletet tartottak. Magyarország nem sokkal később három részre szakadt: a török hódoltságra, a Habsburgok uralma alatt álló királyi Magyarországra és az Erdélyi Fejedelemségre, ahová János Zsigmondot parancsolta a török.
1542 decemberében a tordai országgyűlésen az erdélyi rendek vállalták a török protektorátust és az adófizetést. 1547. június 19-én a Habsburgok békét kötottek Szulejmán szultánnal Drinápolyban. [12] 1549-ben pedig újabb egyezség született Ferdinánd és Izabella királyné között, aminek értelmében Jagelló Izabella magyar királyné és kiskorú fia, II. János magyar király kárpótlás fejében lemondtak Erdélyről és az általuk uralt tiszai részekről Ferdinánd király javára. Ez a királyi paktum azonban török támadást eredményezett, ezt Fráter György erdélyi és Ferdinánd osztrák csapatai visszaverték ugyan, de Ferdinánd – aki veszélyes ellenlábasának ítélte Fráter Györgyöt – bérgyilkosokat küldött rá, akik 1551 -ben alvinci kastélyában megölték a kancellárt. Ezt követte az 1552. évi török hadjárat amely az egyesítési kísérlet megtorlására indult és az egri diadal, amely Magyarország három részre szakítását eredményezte hosszú évtizedekre [13] Jegyzetek [ szerkesztés] Források [ szerkesztés] Markó László: A Magyar Állam Főméltóságai Szent Istvántól napjainkig életrajzi lexikon, Magyar Könyvklub, Budapest 2000.
Budai vár visszafoglalása 1686-ban. A vár török lőporkészletének felrobbanása. Fotó: Wikipedia 1541. augusztus 29-én – a mohácsi csata után napra pontosan 15 évvel – foglalta el a török Buda várát. Az 1526. augusztus 29-én a török ellen vívott mohácsi csatában elbukott a középkori magyar állam. II. Lajos király menekülés közben vesztette életét, a csatamezőn holtan maradt hét főpap, a főispánok többsége és a magyar főnemesség színe-java. Nagy Szulejmán szultán szeptember 11-én bevonult a védtelenül maradt Buda várába, itt töltötte a kurban bajramot (áldozati ünnep), az egyik fontos iszlám ünnepet, majd Budát és Pestet is kifosztották, felgyújtották, a két város három napig égett. A törökök szeptember végén hazaindultak, és a kortársak nagy meglepetésére helyőrséget sem hagytak hátra. Szulejmán célja ugyanis a hadjárattal nem az ország végleges elfoglalása volt. Buda túlságosan távol esett utánpótlás vonalaitól, megtartása aránytalanul nagy áldozatokat követelt volna, harci cselekményekre pedig már idő sem maradt.